Hiába keresték az eltűnt apát, valószínűleg öngyilkos lett

Egy kicsit mindenki magasabb hangon beszél, mint ami normális lenne. Hisztérikusabban, idegesebben, hangosabban kommunikál, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, teletűzdelve minden megszólalást b.zmegekkel. És ezt mégsem fárasztó több mint két és fél órán keresztül hallgatni, hanem néha fájdalmas, néha vicces, és mindig találó.

Szóval így, kissé emelt hangon üvöltözik mindenki a szombathelyi Weöres Sándor Színház Augusztus Oklahomában című előadásában, kivéve a férjet, Beverlyt (Szabó Tibor), aki már akkor is síron túli hangon szólal meg, amikor még él. Monoton, ironikus beszédmódja, fátyolos hangja mégis sok mindent elárul: megtudjuk, hogy ő alkoholista, a felesége, Violet (Kiss Mari) gyógyszerfüggő, és enyhén szólva sincs minden rendben közöttük.

Családi szőttes

Rajta kívül még egy szereplő nem beszél hisztérikus idegességgel, Johnna, az „indián” cselédlány, akit Beverly alkalmaz. Talán már előre gondolkodott, hogy legyen, aki majd a klinikára is elkíséri a rákos feleségét, amellett, hogy a házimunkában is segít. A cheyenne lány az egyetlen a házban, aki higgadt tud maradni, bármi történik is, bár időnként gúnyosan azt mondják rá, hogy „amerikai őslakos”, amikor pedig a „hogyan tovább?”-ról kell gondolkodni,  ő az első, akit ki akarnak dobni.

Tracy Letts drámájának cselekménye – akár a Meryl Streep és Julia Roberts főszereplésével készült 2013-as film alapján – ismert: a családfő, a költő Beverly Weston eltűnik, majd miután a keresésére, illetve a kialakult helyzetre reagálva összegyűlik a család, kiderül, hogy meg is halt, valószínűleg öngyilkos lett. A házban így néhány napra összezárva marad Violet a három lányával (Barbara, Karen, Ivy) és a húgával (Mattie Fae), valamint a csatolt részekkel, férjekkel, vőlegénnyel, unokával.

Ebben a szőttesben nézőként mindenki megtalálhatja azt a mintázatot, ami rá, a saját családjára jellemző.

A függőségek párhuzama számos sorsban adott, de ott van a kérdés, hogy mit kezdjünk az idős szülőkkel, ők mit kezdjenek egymással, milyen nőként megöregedni, hogyan találhatnak egymásra a testvérek, nem beszélve a párkapcsolati küzdelmek soráról, az ideális társ megtalálásától a kihűlt házasságok kilátástalanságáig. A három nemzedéknyi családi problémahalmazban külön fejezet a legfiatalabb nemzedék útkeresése és kiszolgáltatottsága.

Felszabadító szókimondás

Tracy Letts 2007-es drámája két korszak határán íródott, akkor, amikor már nem lehetett a családi titkokat és feszültségeket a korábbi módon szőnyeg alá söpörni, ki kellett mondani, üvölteni, akár káromkodva világgá kiáltani, de még nem voltak szavaink a transzgenerációs traumákra, a testszégyenítésre, a gyerekkorból fakadó hiányokra, amelyek hatása a jelenben is meghatározza a viselkedésünket. Nem volt még #metoo, de zaklatás nagyon is volt, 

egy nagybácsi(jelölt) fogdoshatta a kiskorú unokahúgát, akinek az idomaira mindenki más is megjegyzést tehetett.

És nem mondtuk még ki ilyen egyértelműen, mára már-már közhelyszerűen, hogy minden hibánk, furcsa viselkedésünk mögött az áll, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, még ha minden zsigeri gesztusunkkal, kétségbeesett próbálkozásunkkal az ellenkezőjét üzenjük is.

Ennek a pszichológiai forradalomnak az előszeleként érkezett az Augusztus Oklahomában, és bár nagy amerikai családi drámákat – egészen hasonló problémákkal – láttunk, olvastunk korábban is, ennyire nyersen, szűretlenül nem zuhogtak ránk a szidalmak, amiket a családtagok egymás fejéhez vagdosnak. És ez még így, a mozgatórugókat és a pontos fogalmakat ismerve is felszabadító. 

Erős női karakterek

Alföldi Róbert rendezése pedig egyrészt rátesz erre még egy lapáttal, jöjjön már ki akkor minden, ne fojtsunk magunkba semmit, de finom színpadi eszközökkel el is távolítja tőlünk a családi drámát. Az apró, vicces gesztusok a színpadon és a zenei betétek – amelyekre olykor még együtt is mozognak a szereplők – oldják a feszültséget, és kissé idézőjelbe is teszik mindazt, amit látunk.

A szombathelyiek előadásában minden szereplő hitelesen kel életre, és főleg az erős női karakterek okoznak maradandó élményt. Barbara Nagy Cili megformálásában okos, erős, határozott nő, miközben persze ő is kiszolgáltatott, és neki is meg kell küzdenie a saját házassági válságával. 

Karen a férjtalálás össznépi társasjátékában azt hiszi, hogy megfogta az Isten lábát, ez azonban nagyon nincs így, sőt.

Bálint Éva alakításában a középső lánytestvér sem vak, csak az akar lenni. A legkisebb, Ivy pedig – hiába ő az egyetlen, aki eddig az anyjukkal törődött – kapja az ívet rendesen, például a haja miatt (úgy nézel ki, mint egy leszbikus! – mintha ez valami szitokszó lenne), és miközben azt gondolja, hogy ő majd ügyesen elmenekül ebből a családi pokolból, ő esik a legnagyobb csapdába.

Kiss Mari egy csoda

A legnagyobb alakítás azonban kétségkívül a Violetet élete keltő Kiss Marié. Kiss Mari ma az egyik legnagyobb színésznőnk, a gyógyszerfüggő, a családját kicsináló, mindenkinek beolvasó anya karakterében pedig minden színt meg tud mutatni, ami a játékára, a színművészetére jellemző. Violet impulzív fúria, aki nem tesz lakatot a szájára, nem érdekli, kit bánt meg, sőt néha szánt szándékkal okoz fájdalmat. A férjét (Szabó Tibor) sem tudta értékelni, sőt talán még a halálában is ludas, de azért érzelmesen szorongatja kettejük fiatalkori képét. 

Violet kibírhatatlan természete azonban néha nagyon vicces, és ezt csak Kiss Mari tudja így, a gyilkos humor és a szándékos gonoszság határmezsgyéjén eljátszani. Nem tudunk haragudni rá, amikor az utolsó, a lányai által ki nem dobott pirulák után kutat, vagy amikor egy hangos „B.ssza meg!” kiáltással a szobájába vonul, és magára húzza a takarót.

A drámában talán az anya és a három lány kapcsolata a legkidolgozottabb, a legérzékenyebb. Miért ilyen Violet a lányaival, ők miért ilyenek vele, amikor egy-egy különösen kiélezett, kegyelmi pillanatban pontosan tudják, mennyire jó lenne, ha szeretetkapcsolatban élnék meg a támogatást, az elfogadást, az összetartozást.

Klasszikus produkció

A szombathelyi Weöres Sándor Színház Augusztus Oklahomában című előadása azon nagy, klasszikus produkciók sorába tartozik, amelyekben még minden az, ami, ahol a dráma a színészek játékában és nem gegekben vagy formabontó megoldásokban rejlik. Úgy rakják elénk a Weston család történetét, hogy nem érezzük soknak: az előadás azon a határon mozog, amikor

még örülünk, hogy nem rólunk szól a dráma, de már elgondolkodunk, hogy mi van, ha mégis.

Az előadás végén a szereplők ugyanúgy egyesével hagyják el a színt, az egyébként barátságos családi otthont (díszlet- és jelmeztervező: Tihanyi Ildi), ahogy egy Csehov-drámában: ki menekül, ki komótosan pakol, és mindenki a maga módján összegzi a történteket. Vannak tanulságok, de az már kétséges, hogy ezt levonják-e, és ott lesznek-e mindannyian Miamiban Karen esküvőjén, amire a zaklató vőlegényével készül. Aligha.